A Magyar Állami Népi Együttes 2001-ben mutatta be a Thália Színházban a Nikola Parov zenéjére koreografált táncszínház-csodát, a Naplegendát. Lenyűgöző színházi élményben lehetett része annak, aki láthatta az előadást, Nikola Parov első nagy hazai bemutatkozását. A Nap azonban nemcsak a művész zenéjében vált központi fontosságúvá, de járásának ritmusát, fényének erejét háza építésekor is figyelembe vette.

Nikola zeneszerzőként és hangszeres előadóművészként egyaránt a world music-stílusú zene meghatározó alakja. Kozmopolitának vallja magát. Édesanyja magyar, édesapja bolgár, ő Szófiában született, majd tízesztendős korában családostól Békéscsabára költöztek. A zenélés örömét bolgár muzsikus nagyapjától örökölte, aki megszerettette vele a balkán zenei világ ősi dallamait. Középiskolás évei alatt, Budapesten kezdett el népzenével foglalkozni. A Zsarátnok együttes vezetője lett, de más népzenét és world music-ot játszó formációval is dolgozott. Tizennyolc éves korától utazik, eleinte a fesztiváloknak köszönhetően hívták külföldre, később a Michael Flatley nevével fémjelzett Riverdance-szel járta be a világot. Munkáját minden földrészen elismerték.

Nagyon szép tájon, Nagykovácsiban, a déli hegyoldalban építette fel családi házát Nikola és felesége, Anikó. Az épület megjelenése kívülről nem is sejteti azt a sok színt, formai és tárgyi gazdagságot, amit belül rejt.
- Alig több mint négy esztendeje költöztünk be ebbe a házba - kezdi a történetet Nikola. - Előtte a nagykovácsi katlan északi oldalán laktunk. Oda úgy kerültünk, hogy 89-ben ott vettem egy parasztházat nyaralónak. Pesten mindig a Belvárosban laktam, Anikó is belvárosi születésű, szerettünk néha kijönni a városból. Egy idő után azonban azt vettük észre, hogy egyre kevésbé van kedvünk visszamenni. Munkánk sem követeli meg a rendszeres bejárást, Anikó ugyanis grafikus, mindketten főként itthon dolgozunk. Rájöttünk, ha már ennyire nem kívánunk bemenni, akkor legjobb lesz, ha itt maradunk. Így kezdődött ez az egész.

Tíz évig éltünk abban a házban. Folyamatosan gyúrtuk, alakítottuk, végül olyanná vált, amiben jó volt élni. Aztán egyszer, a véletlen folytán feljöttünk sétálni a katlan déli oldalára és láttuk, hogy mennyire más itt a klíma, a környezet, mennyire mások a fényviszonyok, mint az északi oldalon. Ekkor határoztuk el, hogy veszünk itt egy telket, és építünk egy olyan házat, amely kicsit hasonlítani fog a régihez, de mégis más lesz. Az a tény, hogy ide napfelkeltétől napnyugtáig besüt a nap, meghatározta a ház elhelyezkedését és elrendezését is. Rengeteg nagyméretű ablakkal vettük körbe a házat, hogy télen is, amikor a nap alacsonyan jár a horizonton, a nagy ablakokon sok fény áramolhasson be. Az ereszeket pedig szándékosan mélyre hagytuk, hogy amikor magasan jár a nyári nap, ne tűzhessen be az ablakokon. Ezért van itt hűvös nyáron, télen pedig, amint kisüt a nap, azonnal érezhető melege az üvegházhatásnak köszönhetően.

Az egész ház olyan, mint egy improvizáció. Anikó először lerajzolta a házat, azután kitaláltuk a belső tereket. Később az építkezés közben támadt ötletek is bekerültek a tervekbe és folyamatosan módosították a meglévő dolgokat – akár egy adott zenei témára történő rögtönzés esetén. Próbáltuk nyomon követni, hogyan éltünk az előző házunkban, melyek voltak azok a helyiségek, ahol a legtöbbet tartózkodtunk, mi vált be a gyakorlatban és mi nem. Ezért alakítottuk úgy a teret, hogy a konyha és a nappali nemcsak hogy egy térben van, de szinte alig választható el egymástól. Mivel életünk főleg itt lent zajlik, arra koncentráltunk, hogy minden itt legyen, ami a szemnek kellemes. Ez a tér halmozza el a látogatót a legtöbb vizuális élménnyel, hiszen az emeletre inkább csak a dolgozószobák és a hálószobák kerültek.

Mindig is vonzódtam a tűzhöz. Gyerekkoromban, Bulgáriában sokat tartózkodtam a nagyszüleimnél, és a fatüzeléses házak jellegzetes illata, hangulata örökre az emlékezetembe vésődött. Nem tudom megfogalmazni, miért, de ahogy belépsz egy házba, rögtön érzed, hogy fával tüzelnek. Azokban a kis falvakban teljesen más volt a lakókultúra, mint Magyarországon napjainkban. Az emberek arra törekedtek, hogy keveset kelljen tüzelni, alacsonyak legyenek a fenntartási költségek, ezért a terek sokkal kisebbek voltak. A fő tartózkodási hely az a nagyobbacska szoba volt, ami a konyhát is jelentette. Valahol ez nálunk is megjelenik, csak kitárult a tér és tágasabban élünk.

Fontos kiindulási pont volt tehát, hogy a tér közepén egy nagy fűtőalkalmatosságnak kell lenni. Ez a harmadik kályha, amit magam készítettem. A lenti házunkba először mestert hívtam, akitől elestem a szakmai alapokat, azután az utóbbi hármat már magam készítettem. A legfontosabb, hogy jó huzata legyen, ezért van ilyen magas kéményünk. Van ugyan központi fűtésünk, de a kályha és a nap melege gyakran elegendő az egész ház fűtéséhez. A termosztátot csak ritkán kapcsoljuk be. Ha jól emlékszem, utoljára tavalyelőtt kellett ráfűtenünk. A rögtönzéseknek volt, hogy meglepő eredménye született. Amikor például az ács elkészült a tetővel, akkor derült ki, hogy ebben a központi térben irdatlan belmagasság van.

Először ezért egy kovácsoltvas híd került be a felső szintre, hogy valahogy kettévágjuk a teret, de azt rövid idő múlva meguntuk, mert nem volt funkciója és a felfelé áramló meleg levegőt sem jól cirkulálta. Megszüntettük tehát a hidat, és galériát építettünk.

A faszerkezettel rögtön melegebb, meghittebb lett a társalgó rész.
A színvilág Anikó kompozíciója. Grafikusként jobban otthon van a színek világában. Igaz, voltak félelmeim, amikor a megmutatta a kiválasztott színmintákat, nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz a sok merész színárnyalat egymás mellett a valóságban. De belementem, és most már tetszik. A tárgyak velem, velünk vándoroltak. Úgy érzem, hogy elérkeztünk abba a korba, amikor már nem szívesen válunk meg a dolgainktól. A húszas éveiben az ember eldobál dolgokat. De amikor sok emlék fűződik valamihez, ha nem is teszed ki a fő helyre a lakásodban, mégsem dobod el. Ránézel, lepereg gyorsan egy rövid film, és ez jó. Ezért van itt olyan sok haszontalan dolog.

Vannak átlagos bútoraink, amik boltokban megvásárolhatók, de azért én jobban kedvelem a saját kezűleg készített tárgyakat. Szeretem olyan bútorokkal körbevenni magam, amik nemcsak jól használhatók, de mert erőt sugároznak, rájuk nézni is öröm. Az ágyunk például építkezésből visszamaradt ötös pallódeszkákból készült. Sokáig matracokon aludtunk, mert egyik boltokban kapható ágy sem tetszett. Mivel nagyon szeretek fával dolgozni, gondoltam, összeütök én egy masszív ágyat. A nappali asztala is az én munkám, ez egy eredetileg jóval nagyobb keresztmetszetű nyárfa törzséből készült, amelyet egy repedés miatt kellett ketté vágnom.

Amikor elkészült a vendégszobánk, amelynek az ablaka a nagy földszinti belső térre néz, éreztük, hogy hiányzik valami játék arról a falról. Ezért került az ablak mellé a falsíkból kiemelkedő, tartógerendára emlékeztető nyersfa. Ennek a következő a története. A nagyszüleim háza döngölt agyagból volt, amit úgy építenek, hogy először fa cölöpökből és közéfont vesszőkből vázat készítenek és ebbe döngölik bele az agyagot. Emlékszem, hogy nagymamám nyaranta azzal foglalatoskodott, hogy ahol a ház oldalain a faoszlopokról lekopott a mész meg az agyag, és megjelent maga a fa, ott sárral betapasztgatta és fehérre meszelte a falat. Nem értettem, miért kell azokat eltüntetni, amikor nekem pontosan a megjelenő láthatatlan szerkezet tetszett, ahogy előtűnt a fehér falakból. Aztán, hosszú évekkel később, amikor a mi építkezésünk közben valamiért odatámasztottam azt a darab fát a falhoz, eszembe jutott ez a régi kép. Odacsavaroztam hát, és ott van: egy másnak talán jelentéktelen, de számomra nagyon sokat jelentő darabka a múltból.

Szöveg: London Katalin - Fotó: Pándi G. Titusz